Versenyképesség Kutató Központ

Bár a hazai vállalatok többsége elvben már teljesen magáévá tette a piacgazdasági szemléletet és stratégiát, a napi szintű működésben, módszertanban és a drámaian lassú technológiai innovációban még jelentős lemaradás tapasztalható. A cégek a változtatásokat ritkán teszik meg önálló stratégiai megfontolásból; azokat inkább a külső kényszer, valamint a kedvezőtlennek, bizonytalannak és kevéssé támogatónak ítélt gazdaságpolitikai környezet hajtja ki belőlük.

A külpiacokon a termékek ára és minősége stabil alapot ad, de valódi versenyelőnyt ma már csak a kapcsolódó szolgáltatásokkal lehet elérni. Bár a hazai vállalatok mérhető teljesítménye (például a termelékenység és a minőség terén) sokat javult az elmúlt években, a fejlődés üteme még mindig elmarad a nemzetközi élvonaltól.

A vezetők önértékelése kifejezetten pozitív – ami a korábbi évtizedek panoszkodó attitűdjét felváltva egészséges önbizalmat és bátrabb döntéshozatalt hozhat –, ugyanakkor fennáll a veszélye annak is, hogy ez a versenytársak lebecsüléséhez vagy irreális helyzetértékeléshez vezet. Összességében a vállalatok versenyképességi esélyei határozottan javultak, és már alig emlékeztetnek a szocialista gazdaság elkényelmesedett szereplőire. A teljes sikerhez és a piaci túléléshez azonban a támogatóbb gazdaságpolitika mellett arra van szükség, hogy a cégek ne csak reagáljanak a környezeti kihívásokra, hanem határozottan elébe is menjenek azoknak.

A vizsgált, többnyire hazai tulajdonú középvállalatok stratégiai alapelvei már teljesen a piacgazdasághoz igazodnak, és a cégek ma már határozottabban mennek elébe a piaci változásoknak. A működés sikerét elsősorban a termékminőségben, a költségkontrollban és a felső vezetés felkészültségében látják. Bár a környezeti bizonytalanságérzet több területen csökkent, a technológiai fejlődés, a politikai változások és a piacok alakulása továbbra is aggodalomra ad okot. A vállalatok önértékelése változatlanul pozitív, de a korábbiakhoz képest reálisabb: növekvő önkritikáról és a versenytársak jobb ismeretéről tanúskodik, hogy egyre inkább elismerik mások piaci eredményességét.

A technológiai megújulás és az innováció ugyanakkor továbbra is kritikus pont, aminek fő gátja a belső innovációs potenciál gyengesége és a forráshiány. Bár a vizsgált kör alapvetően nem exportorientált, a fejlett európai piacokon az ár és a termékminőség révén képesek helytállni. A mérhető hatékonyság terén komoly előrelépés történt, ám ez a javulás a piaci eredményességben még kevéssé tükröződik.

A vezetésben a hagyományos vállalati funkciók dominálnak, az integráló rendszereket kevésbé tartják fontosnak, bár a kontrolling és az információmenedzsment terén látnak tennivalót. Végül a pénzügyi környezet is pozitív irányba mozdult: javult a fizetési fegyelem (bár a cégek magukat továbbra is jobb fizetőnek tartják a partnereiknél), és bár a hitelhez jutás lehetőségei is kedvezőbbek lettek, a vállalatok valójában kevesebb hitelt igényelnek, mint korábban.

A vállalatok továbbra is kifejezetten kedvezőtlennek, bizonytalannak látják a gazdálkodási környezetet, amelyet a belföldi piacok, a jogi szabályozás és a hazai gazdaságpolitika negatívumai alakítanak. Az EU-csatlakozást általánosságban pozitív, de bizonytalanságot hozó tényezőként értékelik; a cégek többsége szerint a csatlakozás nem stratégiai jelentőségű számukra, s az erős információhiány miatt a felkészültségük is eltérő. A gazdaságpolitikai elemek közül a stabil monetáris politikát és a társasági adót kedvelik, míg az inflációt, a magas alapkamatot, az ÁFÁ-t, valamint a versenyképességet rontó TB- és helyi adókat tehertételként élik meg.

A környezeti bizonytalanság miatt a vállalati stratégiák sűrűn változnak, ám az elmozdulás egyértelműen az aktívabb, támadóbb irányba mutat, ráadásul a cégeket erősebben befolyásolja a világgazdasági konjunktúra, mint a kormányzati lépések. Pozitív folyamat, hogy a bizalomhiányos átmeneti évek után újra erősödik a vállalatközi kapcsolatrendszer és a stratégiai szövetségek szerepe, ugyanakkor a K+F együttműködések sajnálatos módon csökkennek. A vállalatok érzékelik az innovációs lemaradásukat, de forráshiány miatt nem is terveznek érdemi fejlesztést a K+F területén, állami szerepvállalást sürgetnek, és egysíkú módon szinte csak a költséghatékonyságra fókuszálnak.

A vezetésben továbbra is a hagyományos szemlélet dominál: a felső vezetés és az értékesítés szerepét tartják kulcsfontosságúnak, míg az olyan korszerű, integráló funkciók, mint a kontrolling, az információmenedzsment vagy a logisztika háttérbe szorulnak – bár a HR felértékelődött a képzett munkaerő megtartása miatt. A cégek többsége merev, funkcionális szervezeti formában működik, ami nem vág egybe a bizonytalan környezettel és a támadó stratégiákkal. Ez a struktúra, valamint a korszerű stratégiakészítési módszerek hiánya ugyanakkor komoly fejlődési potenciált is rejt magában. Végül a menedzsereket szakmailag felkészült, pragmatikus szakemberekként lehet leírni, akikből azonban hiányzik a kockázatvállalási hajlandóság és a módszertani naprakészség, ami egyértelműen jelzi a folyamatos posztgraduális képzések szükségességét.

A vállalatvezetők egyöntetűen negatívan értékelik a makrogazdasági környezetet, amelyen belül a társasági adó és az emelt ÁFA jelenti a legnagyobb terhet, míg a monetáris politika stabilitása továbbra is a leginkább elismert tényező. A társadalmi környezet hatásai szintén kifejezetten rombolónak bizonyultak, a vezetők saját mikrokörnyezetükben elsősorban a korrupció és a feketegazdaság közvetlen jelenlétét sérelmezik. E kedvezőtlen feltételek miatt a vállalati stratégiák a korábbi növekedési és stabilitási törekvések után 2009-re defenzív, védekező irányba tolódtak el. Ez a túlélésre való berendezkedés azonban nem a gyors adaptáció, hanem a jövőkép hiánya és a sodródás eredménye, ami a profitszerzés mellé emelte a puszta fennmaradást.

A válság leginkább a pénzügyeket tépázta meg: a cégek a romló fizetési fegyelemmel, a vevői késedelmek okozta likviditási gondokkal és a hitelhez jutás nehézségeivel küzdenek. Ezzel párhuzamosan az idegen források aránya jelentősen visszaesett, miközben a devizahitelek aránya megugrott. A stratégiaalkotás ugyanakkor módszertanilag fejlődött, sokszínűbbé vált, és radikálisan nőtt a stratégiai szövetségek jelentősége is. A válságból való kitörést a cégek elsősorban az új piacok keresésében látják, főként a visegrádi és a volt KGST országok felé nyitva. A szervezeti struktúrák modernizációja lassú, bár a divizionális forma előretört, a rugalmas konszernek aránya viszont csökkent. Pozitív elmozdulás, hogy a belső HR felértékelődött, és a felsővezetésben a nők aránya a korábbi egyötödről egyharmadára emelkedett.

Az innováció terén tovább mélyült a válság: csökkent az új termékeket bevezető és külföldi szabadalommal rendelkező cégek száma. A vezetők a K+F-et tartják a legkevésbé fontos vállalati funkciónak, és az innováció gátjaként továbbra is az állami szerepvállalás módját jelölik meg; a környezettudatos kommunikáció szintén háttérbe szorult. A cégek inkább a megbízhatósággal és a minőséggel próbálnak kitűnni, ám a válság a komplex versenyelőnyök helyett újra az árakat helyezte előtérbe, hátrasorolva a szervezeti tanulást. Bár a megnövekedett szállítási és raktározási logisztikai költségeket a vállalatok az ellátási láncon belüli koordinációval és informatikával igyekeznek tompítani, ezek az együttműködések egyelőre nem stratégiai célúak, hanem csupán a napi tranzakciók zökkenőmentes lebonyolítását szolgálják.

A vállalatvezetők jelentős része a vártnál is súlyosabbnak ítélte meg a 2008-as válság hatásait, és a nemzetközi trendeknél pesszimistábban látja a kilábalást. A tartós stagnálás fő okát belföldön, a hazai piaci kereslet és a lakossági vásárlóerő alacsony szintjében látják, miközben a hitelszűke és a finanszírozási problémák a várakozásokkal ellentétben nem jelentettek érdemi növekedési korlátot. Bár a cégek hozzászoktak a bizonytalansághoz és a környezetet alapvetően tervezhetőnek tartják, a gazdasági feltételekről sötét képet festenek: 80%-uk szerint a kormányzat nem segítette az eredményességüket, az adórendszer változásait és a forintárfolyam ingadozását pedig kifejezetten károsnak élik meg. Ezzel szemben a társadalmi környezet és a közigazgatás hatásait nagyrészt semlegesnek érzékelik, és még a feketegazdaság jelenlétét sem tartják közvetlenül befolyásoló tényezőnek.

A szűkös hazai lehetőségek elől a cégek az exportbővítés felé menekültek, amely sikeres kitörési pontnak bizonyult; a legfontosabb piac továbbra is Nyugat-Európa, miközben a mélyebb külpiaci integráció (például a tőkebefektetések) terén nincs áttörés. A felmérés legkritikusabb pontja a tudásalapú működés és az innováció szinte teljes hiánya: a cégek nem ismerik fel a K+F szerepét, az informatikai fejlesztéseket elhanyagolják, és a vállalatok közel fele egyáltalán nem költött dolgozói képzésre, ami komoly növekedési kockázatot rejt.

A vállalati stratégiák időhorizontja ugyan nőtt és rugalmasan követte a környezet változásait, de a vezetők körében tapasztalható rendkívül magas fokú elégedettség nehezen indokolható. A válaszadók több mint 80%-a szerint a hazai iparági színvonal eléri vagy meghaladja a fejlett országokét, és szinte mindegyik cég az átlag felettinek látja magát, ami a makrogazdasági adatok fényében irreális optimizmusra utal. Ez az ellentmondás rávilágít arra, hogy a gazdaság egésze a magas elvonások és a jövedelmezőségi korlátok miatt nem tud hatékonyabb lenni. Végül a részletes adatokból az is kiderül, hogy a funkcionális működés terén nőtt az elégedetlenség – főleg az értékesítés, a marketing és a termelés szorul fejlesztésre. A társadalmi felelősségvállalás (CSR) a forráshiány és a társadalmi nyomás hiánya miatt még nem épült be a stratégiákba, ám a cégek – a mindennapi tapasztalatok ellenére – szinte egyöntetűen az etikus magatartást emelik ki legfőbb erényükként a versenytársakkal szemben.

A felmérésben szereplő 234, többségében magyar tulajdonú és közép-magyarországi székhelyű középvállalat működését határozott piaci orientáció jellemzi. A korábbi kutatásokhoz képest kiemelkedően magas, közel 70%-os arányban tartják tervezhetőnek a társadalmi-gazdasági környezetet, miközben a monetáris és gazdaságpolitikát, valamint a közigazgatást a többség már semlegesnek ítéli. A tisztán hazai piacon mozgó cégek (a minta 20%-a) főként a költségekre és a vevőkre fókuszálnak, míg a kétharmadot kitevő exportőrök a gyorsaságra, a rugalmas árazásra és a termékfejlesztésre építenek. A cégek legfőbb célja a vevők kiszolgálása és a jövedelmezőség, miközben a túlélést és a növekedést egyszerre tartják szem előtt. Önértékelésük továbbra is rendkívül pozitív: sikereiket a stabil vezetői gárdának, a felkészült dolgozóknak és a jó piaci kapcsolatoknak tulajdonítják. A menedzserek szakértőnek és célorientáltnak tartják magukat, akik az átfogó elemzésekben hisznek, bár az innovációhoz szükséges vezetői készségek a napi üzletmenetben kevésbé jelennek meg.

A vállalatok kulcsfontosságú erőforrásként tekintenek az elkötelezett munkaerőre, a jelentkező munkaerőhiányt pedig elsősorban belső átképzéssel és folyamatátszervezéssel kezelik – az automatizálás és a külföldi toborzás egyelőre háttérbe szorul. Hosszú idő után a digitalizáció és az információtechnológia (IT) újra a felsővezetői figyelem középpontjába került, az IT-irányítás a legfelsőbb szintekhez tartozik. Az eszközrendszerben ugyanakkor még a hagyományos megoldások dominálnak (tervezés, kontrolling), a marketing vagy a szervezeti kultúra átalakítására még kevéssé használják. Az Ipar 4.0 terén a cégek érzékelik a lemaradásukat a külföldi éllovasokhoz képest, de a közvetlen versenytársaikhoz mérten nem látnak eltérést. Fontos változás, hogy az innováció gátjait most először nem a külső környezetben, hanem saját magukon belül látják a vezetők, ami tágabb mozgásteret ad a fejlesztésekre. Az ökológiai fenntarthatóság szintén feljebb lépett a vezetői prioritások között, bár a gyakorlati intézkedéseket még mindig elsősorban a hatósági szabályozás kényszeríti ki.

A pénzügyi környezethez a többség közömbösen áll; bár a szabályozást elfogadhatónak tartják, a munkabéreket terhelő adók és a helyi adók mértékével elégedetlenek. A cégek több mint felére jellemző egyfajta hiteltől való félelem, így pótlólagos forrást nem igényelnek, a sikeres uniós és hazai pályázatok (a minta negyedénél) viszont érdemben javították a beruházási és létszámbővítési esélyeket. A legnagyobb üzleti kockázatnak a munkaerőpiaci helyzetet, a bérköltségek növekedését és a kereslet visszaesését látják, a nem tisztességes piaci magatartás erősödése pedig még a technológiai változásoktól való félelmet is megelőzi. Végül a Vállalati Versenyképesség Index alapján a kiemelkedően versenyképes cégek a technológiai fejlődést óriási lehetőségként élik meg, kezükben tartják a sorsukat és az export felé fordulnak, miközben az átlagos vállalatok növekedését a bérszínvonal, a feketegazdaság, a korrupció és a forintárfolyam ingadozása hátráltatja leginkább.

A kutatásban 335, többségében hazai tulajdonú és családi vállalkozásként működő közép- és nagyvállalat vett részt az ország gazdaságilag erősebb régióiból, amelyeknek 60%-a exportál. A Vállalati Versenyképességi Index (VVI) alapján a minta két jól elkülöníthető csoportra oszlik, ám az adatok igazolják, hogy mérettől, ágazattól és tulajdonosi háttértől függetlenül bármelyik cég képes elérni magas versenyképességet. Bár a külső környezeti változásokat a cégek pozitívabban értékelik, mint 2019-ben, a gazdaság általános állapotát mégis kedvezőtlenebbnek látják. A magas és az alacsony versenyképességű csoportok megítélése között óriási a szakadék – különösen a politikai és gazdaságpolitikai hatások terén –, mintha két teljesen különböző gazdaságban tevékenykednének. A monetáris politika konkrét lépései és az adókörnyezet (főként a fogyasztási adók) egyöntetűen rontották a cégek helyzetét, miközben a tudományos-technikai tényezők alacsony értékelése magyarázatot ad a hazai technológiai színvonal nemzetközi elmaradására. Pozitív fejlemény viszont a fenntarthatósági és környezeti szempontok felértékelődése, amelyet az üzleti kockázatok csökkentése és a hatósági szabályozás hajt végre.

A stratégiai célok fókuszában a vevők kiszolgálása, a profit és a tulajdonosi hozam maximalizálása áll, kiemelve az értékesítés és a termelés szerepét, miközben a K+F, az innováció és az IT továbbra is háttérbe szorul. A döntéshozatal erősen centralizált és adatalapú, a sikeresebb cégeknél pedig a középvezetők is szerepet kapnak a hosszú távú tervezésben. A digitalizációt a cégek többsége még mindig csak költségtényezőnek tekinti, bár ugrásszerű belső fejlesztéseket hajtottak végre a folyamatstrukturálás terén. A vezetők önértékelése és marketingképességeik megítélése kifejezetten optimista a versenytársaikhoz képest, és a jövőbeni piacszerzést újszerű marketingmódszerektől remélik.

A vállalatok háromnegyede érzékel munkaerőhiányt, amit folyamatszervezéssel és a munkaerőigény csökkentésével kezelnek; a belső képzésekben a szakmai programok dominálnak, miközben a digitális átállás és a mentális egészség támogatása elhanyagolt terület, és a humán erőforrás fejlesztése általánosságban is az utolsó helyen áll a prioritások között. Pénzügyi téren a likviditás megőrzése mellett kiegyensúlyozottan törekednek a növekedésre és a költségcsökkentésre, ráadásul a hitelfelvételi hajlandóság is nőtt. A fizetési morál ugyanakkor romlott, ami mögött leginkább a partnerek lánctartozásai és a forráshiány állnak. A beszállítók kiválasztásánál az ár helyett már a minőségi és szállítási szempontok dominálnak.

Az innovációs aktivitás stabil, és a termékfejlesztéssel szemben inkább a belső folyamatok (gyártás, logisztika, marketing) korszerűsítése kap hangsúlyt; ennek fő gátja a pénzhiány és a piaci kereslet elmaradása. A digitalizációs források szűkösek, és a vállalatirányítási (ERP) vagy ügyfélkapcsolati (CRM) rendszereket is csak a cégek ötöde használja teljes körűen. Ezzel szemben a pályázati aktivitás és sikeresség nőtt: a cégek közel fele nyert el támogatást technológiafejlesztési, innovációs vagy energetikai célokra. Végezetül, bár a cégek rugalmasan és gyorsan reagálnak a váratlan problémákra, a radikális külső változások ellenére sem indítottak tudatos, programszerű fejlesztéseket az ellátási lánc rezilienciájának és a kockázatmenedzsment eszköztárának megerősítésére.