Villáminterjú a Corvinus-alumnus olimpiai sífutóval

Első izraeli sífutóként állt a rajtvonalhoz Kertész Mihály a 2026-os milánó-cortinai téli olimpián. A kijutásig vezető út nem volt éppen zökkenőmentes, kezdve a Tahiföldön való felkészültéstől az utolsó percben jóváhagyott izraeli állampolgárságig. Végül azonban minden összeállt és megvalósult élete álma, 37 évesen kijutott az olimpiára. Villáminterjúnkban a versenyen megélt tapasztalatairól kérdeztük.  

Milyen érzések kavarogtak benned, amikor sok év felkészülés után végre kvalifikált sífutóként a rajthoz állhattál a téli olimpián?  

Nagyon sokáig nem volt egyetlen pillanat sem, amikor elhihettem volna, hogy tényleg ott leszek az olimpián. A december 8-i norvég világkupán, amikor beért az utolsó versenyző, már gondoltam, hogy megvan a kvóta. De még várni kellett a hivatalos eredményekre, és egy órával később végre megerősítették. 

Aztán jött a legstresszesebb rész: az útlevél. Négy hétig vártam, míg kaptam egy infót, hogy a parlament meghozta a törvényt, és már csak Benjamin Netanyahu miniszterelnöknek kellett aláírnia. Amikor aláírta, még Tel-Avivba kellett repülnöm, szóval továbbra sem mertem elhinni. Hat nappal a végső határidő előtt érkeztem meg Tel-Avivba, és a reptéren egy óra alatt elkészítették az útlevelemet. Tizenhat óra utazás után annyira fáradt voltam, hogy nem is tudtam felfogni a helyzetet. 

De amikor öt nappal a versenyem előtt először léptem az olimpiai sífutó pályára Val di Fiemmében, akkor két-három percig csak lassan síeltem és fogtam a fejem, hogy ez most tényleg megvan. Tényleg itt vagyok. Mindenhol ott az olimpiai ötkarika. Csak néztem minden egyes banneren a karikákat, és akkor kezdtem felfogni, hogy ez valóság. 

Milyen élmény volt a verseny?  

A 10 kilométeres egyenkénti sífutás olyan, mint egy Forma-1-es verseny: minden egyes kanyarban három kanyarral előre kell gondolkodni, hogy a lehető legtöbb lendületet tudjuk tovább vinni. Végig fejben kell tartani, mekkora táv van még hátra és mennyire vagyok közel a tejsavküszöbhöz. Ha egy emelkedőt túl gyorsan teljesítek, könnyen teljesen elsavasodhatok, szétesik a mozgásom, és akár 20-30%-kal is lassabb lehetek. 

Az első nyolc kilométeren óvatosan kell menni, és csak az utolsó kettőt lehet tolni annyira, amennyire csak bírom. Ezt nehezíti, hogy az olimpia atmoszférája arra sarkallja a versenyzőket, hogy már az elejétől teljes sebességgel mozogjanak. 

Ráadásul volt egy további nehezítő körülmény is: olvadt a hó, és a kanyarokban 20-30 centiméteres jégkása alakult ki, miután 110 versenyző kétszer is maximális sebességgel végigment rajtuk. Sífutó léccel nem lehet ilyen kásás kanyarokban fékezni, aprókat kell lépkedni. Így nem volt a pályának egyetlen métere sem, ahol pihenni lehetett volna. Életem legnehezebb pályája volt, pedig sífutottam már tíz világkupa-pályán, öt országban. 

Amire nem számítottam: én voltam az utolsó a pályán, és az utolsó egy kilométeren ötezer szurkoló csak nekem szurkolt. Egészen elképesztő élmény volt. Hiába volt 170-es pulzusom és hiába égtek a lábaim a tejsavtól, tudtam mosolyogni, sőt még egy kicsit növelni is tudtam a sebességemet. 

Mennyire vagy elégedett az elért eredményeddel? 

A norvég kvalifikációs világkupán decemberben mindössze hat másodperccel voltam az olimpiai szinten belül. Így a reális elvárás annyi lehetett, hogy ne legyek utolsó, és ez sikerült is. A 113 fős mezőnyből 110. lettem. Mindent kiadtam magamból, nem estem el, miközben több világbajnoki és olimpiai ezüstérmes is elesett a pályán. Maximálisan elégedett vagyok. 

Mik a jövőbeli terveid a versenysífutással kapcsolatban?  

Az olimpiai eredményemmel már kvalifikáltam a jövő évi világbajnokságra, amelyet 2027 februárjában Svédországban rendeznek. Harmincéhét évesen a versenysportot már csak egy évre előre merem tervezni, egyelőre a jövő évi VB-ig. Aztán majd meglátjuk. De remélem, hogy életem végéig tudok majd sífutni.