Ugrás a fő tartalomra
Vissza a főoldalra

A Corvinus egykori hallgatójának könyve: Ablak az Ontario-tóra 

2023-02-28 12:33:27

Nagy Gerzson 1993–1998 közt volt a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója. Új regénye az egyetemen, a Ráday kollégiumban és Kanadában játszódik.

Kapcsolódó hírek

Kapcsolódó események

2020.03.13. Nagy Gerzson interjúFotó: Ladjánszki Máté

Tavaly jelent meg a Kalligram kiadónál második regénye, az Ablak az Ontario-tóra. Nyilatkozataiból tudni lehet, hogy régóta dolgozik könyvvizsgálóként, két regénye mellett több novellája is megjelenik színvonalas irodalmi folyóiratokban. Most akkor író vagy könyvvizsgáló? 

Mindkettő. Huszonöt éve vagyok könyvvizsgáló, a Big4-nál kezdtem (akkor még Big6), most saját cégem van. És igen, író is vagyok, tizenhat éves korom óta írok, de az első könyvem csak három éve jelent meg. Sokan azt gondolják, az ember egyszer rátalálhat az egyetlen valódi hivatására, én azonban mindkettőt valódi munkának és hivatásnak tartom, és egyaránt szeretem. Mindkét tevékenységre elmondhatom, hogy néha élvezem, néha nem, mindkettő nagyon hektikus, és sosem egyformán terhelnek le. És az is igaz, hogy bizonyos időszakokban sokat tudok írni, máskor meg nem, az adott energiaszintemtől függően. 

Mit adott Önnek a „Közgáz”, ahogyan akkor nevezte a köznyelv a Corvinust? Nyilván a szakmáját, de az íróvá válásban, az életben? 

Egy biztos, életem meghatározó szakasza volt. Úgy éreztem, a lehetetlent kell teljesíteni a sok-sok nehéz vizsgával, kudarccal. Óriási terhelés volt, de éppen ezért olyan értékes, hogy megcsináltam! Azt hiszem, ez lényegesen megerősítette az önbizalmamat. Az első év végén ott akartam hagyni az egyetemet, hogy bölcsész legyek, de erről (utólag szerencsésen) lebeszéltek. Egyébként még évekig álmodtam arról, hogy vizsgáznom kell, és nem találom a jegyzeteket, a termet, eltévedek az épületben. Ezek az álmok a könyv megírása után megszűntek. Iszonyú fontos volt az egyetemi lét szabadsága. A kollégiumban tulajdonképpen nem voltak szabályok, a szüleinknek pedig a mindennapok szintjén fogalmuk sem volt arról, mi történik velünk. A vizsgákon át kellett menni, a pénzt beosztani, de ezen felül nem voltak jelentős kötöttségeink. Sem előtte, sem utána nem éreztem ilyen szabadnak magam. Fontos a kiugrási kísérlet amiatt is, mert el szoktam játszani a gondolattal, hogy milyen író lennék most, ha bölcsésznek tanulok. Írnék-e egyáltalán. És a másik oldalról, hozzáad-e valamit a Közgáz, a könyvvizsgálói szakma az íráshoz. Arra jutottam, hogy igen, azzal együtt, hogy természetesen korlátoz is, időben, energiában. Nem hinnénk elsőre, de segít az írásban, ha jól megy a matek. A képek, jelenetek rendszerezéséhez, a karakterek közötti viszonyok, a történet átlátásához hasznomra van a könyvvizsgálói tapasztalat, az eltérő megközelítés, az analitikus gondolkodás. Egy gazdasági esemény egyszerre lehet hatással a cég eszközeire, kötelezettségeire vagy eredményére. Egy tényező változása a többi tényezőre is hat. Ez az írásban is hasonlóan működik: minden mondatnak, mozzanatnak, kihagyásnak következménye van. 

Kritikusai dicsérik az Ablak az Ontario-tóra regényét, Böszörményi Márton szerint például egyik legnagyobb erénye, hogy „szeretem, ha az író nyitva tart néhány kiskaput, ha megajándékozza olvasóját a szabad értelmezés nyújtotta kihívás izgalmaival”. És tényleg, az olvasó nem tudja meg az utolsó lapon sem, mi történt a főszereplő, András élete szerelmével végül, hogy csak egyetlen példát említsek. 

Ez részben azért van így, mert – akkor is, ha novellát írok – az elején saját magam sem tudom pontosan, mi lesz a cselekmény. Képek, jelenetek alapján dolgozom, elképzelem, mi történt a jelenet szereplőivel korábban és mi lesz velük később. Számomra a történet kialakulásának folyamata a legnagyobb élmény az írásban. A hézagosság valóban jellemző a regényre, és ez volt a szándékom is: nem derül ki, mi történt Ildikóval, mert magam sem tudom, és nem is akarom tudni. Legyen ez az olvasó feladata. 

Logikus feltételezés, hogy a regény főhőse, András, az egyetemi hallgató valójában Ön, hiszen a Közgázra jár, a Ráday kollégiumban él, kínlódik a vizsgákkal, egyik kocsmából a másikba sodródik a barátokkal, jellemző rá, hogy – szerintem – saját maga számára elfogadhatatlan kompromisszumokat köt a nőkkel. 

Az események valamilyen tükrében igen, más szinten viszont mégsem. Az élmények legtöbb esetben a saját élményeim, de szinte soha nem úgy történtek, ahogyan leírtam. Vagy nem úgy írtam le, ahogyan történtek? Ezek húsz, huszonöt, harminc évvel ezelőtti események. Ki tudná megmondani, mi történt pontosan? 

Nagyon élők és valóságosak a szereplők. Talán az egész regényben e sorokkal jellemzi legjobban Andrást, a főhőst: „A városban (Bécsben) sétálok délelőtt, az épületeket, az embereket figyelem. A mozgásokat. Ebben jó vagyok. Szemügyre venni a létezést, kívülállóként, tét nélkül”. De azért azt sem lehet mondani, hogy András nem fejlődik, mert az első nagy szerelmi csalódás után egyre kevésbé fogad el megalázó, valójában elfogadhatatlan dolgokat egy kapcsolatban. De nemcsak a főhős, a kanadai munkahely és az ott megismert emberek, köztük Kim, az újabb szerelem – mind annyira valóságos, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy ne élnének köztünk. Például a kollégium portása – nos, az ember szinte várja, hogy a titokzatos Géza bácsival (vajon tényleg ügynök volt az előző rendszerben?) találkozzon az utcán, úgy érzem, fel is ismerném. 

Géza bácsi karakterét egy létező személyről formáltam, és valóban úgy éreztem, nem kell megtudnunk – pedig mód nyílt volna rá –, hogy ügynök volt-e vagy sem. És igen, András tényleg ilyen, sokszor elfogadja, amit nem volna szabad elfogadnia. A figurák egy része teljesen kitalált, és vannak olyanok is, akiket valamennyire ismertem: például egy barátom édesanyja, akivel csak párszor találkoztam, mégis róla mintáztam a regény egyik szereplőjét. Ezek a dolgok írás közben alakulnak. Sokan segítettek jó tanácsokkal: például Mészáros Sándor, aki a Kalligram kiadó vezetője és a könyvem szerkesztője is. Ő nagyon jól érzi a szöveg struktúráját és arányait, a figurák hitelességét. A kézirat első verziójának olvasása után azt mondta az egyik nőalakról, hogy nem látja – nos, akkor finomítanom kellett a karakteren. 

Valamelyik Önnel készült interjúban említette, hogy Kukorelly Endre író szemináriumára járt. Tényleg segít egy ilyen tanfolyam? Nem a tehetség a legfontosabb? 

Nagyon sok tehetség szükséges, de az írás is szakma, és megvannak a maga szabályai. Például: hogyan működik a narráció, hogyan lehet jó mondatokat írni? Kukorelly Endre műhelyében elsősorban ezeken a kompetenciákon tudtam fejleszteni. Felolvassuk egymásnak a szövegeinket, amit aztán a többiek véleményeznek, ízekre szednek. Be kellett látnom, hogy korábban nem írtam jó mondatokat. Nem állítom, hogy most igen, de úgy érzem, kialakulóban van a saját stílusom. És rájöttem, hogy az írás kemény munka. Nekem nagyon hasznos Endre szemináriuma – részben a most elmondottak miatt, részben pedig azért, mert értékes, tehetséges fiatal írókkal kerültem kapcsolatba. A regényhez is többüktől kaptam jó tanácsokat, Halász Ritától például, őt arra kértem, nézze át Ildikó szövegeit, hiteles-e úgy, ahogyan leírtam. 

Szerző: Török Katalin 

Fotó: Ladjánszki Máté 

Vágólapra másolva
X
×
GEN.:2024.06.23. - 11:03:06