A 90-es évek elején voltál diák az egyetemen, milyen emlékeid vannak az akkori Corvinusról?  

Az az igazság, hogy én nagyon jó fiú voltam akkoriban, úgyhogy kevés izgalmas történetem van azokból az időkből. Volt egy barátnőm, akibe nagyon szerelmes voltam, úgyhogy én nem ittam, nem buliztam, hanem órák után rohantam haza hozzá. Matematikai közgazdaságtant és nemzetközi kapcsolatokat hallgattam, és minden létező órát felvettem, amit csak lehetett. Emiatt persze voltak óraütközéseim, nem tudtam mindig minden órára bejárni. Volt egy kedvenc filozófia órám, ahová csak ritkábban jutottam be. Emiatt néhány csoporttársam elkezdte rólam terjeszteni, hogy engem biztos a vezetőség küldött kémkedni. Emlékszem, hogy ez akkor nagyon rosszul esett.   

Corvinusos tanáraidon keresztül jutottál el Csányi Vilmos etológushoz, aki aztán évekig rendszeresen mentorált, beszélgetett veled, meghatározó szerepe volt abban, hogy kutató lettél. Miért akartál vele megismerkedni?  

Eredetileg Konrad Lorenzhez készültem. Volt egy kérdésem, amit fel akartam neki tenni. A közgazdaságtannak van egy alapfeltevése: hogy mindig mindenki többet akar, és ez hajtja a gazdaságot. Engem már akkor is nagyon érdekelt, hogy mi állhat ennek a hátterében, s meg akartam kérdezni erről egy matematikust, egy biológust és egy etológust. Volt egy vallásfilozófia professzorom a Corvinuson, akiről tudtam, hogy jó tudományos kapcsolatai vannak. Azt füllentettem neki, hogy én Konrad Lorenzzel már megbeszéltem, hogy megyek hozzá, csak sajnos nincsen meg a címe. Azt felelte, hogy rendben, segít nekem címet szerezni hozzá, csak az a baj, hogy Konrad Lorenz három éve meghalt. ’Viszont itt van a magyar Konrad Lorenz telefonszáma.’ Így kerültem 21 évesen Csányi Vilmoshoz, akihez utána három évig minden héten egyszer eljártam beszélgetni, közben főztünk, kutyát sétáltattunk. Ma már tudom, hogy tutorial rendszernek hívják azt, amit Vilmos akkor velem csinált. A legmeghatározóbb elme volt a gondolkodásom formálásában és a tudományos pályám alakulásában.  

És hogyan vezetett az utad a Corvinusról Cambridg–be?  

Felhívtak egyszer a rektori irodából, hogy itt van egy angol úr, aki beszélgetni szeretne néhány diákkal. Elmentünk vele sétálni, aztán a végén rámutatott néhányunkra, s azt mondta, hogy jelentkezzünk Cambridge-be. Utólag kiderült, hogy ő a londoni City Banktól arra kapott pénzt, hogy posztszovjet országokból ösztöndíjjal Nagy-Britanniába juttasson tehetséges diákokat. Így kerültem Cambridge-be, ahol aztán két évig alkalmazott közgazdaságtant tanultam, főleg a makroökonómia érdekelt. Amikor kijöttem az egyetemről, meg akartam nézni, hogy ez az egész hogyan működik a gyakorlatban.  

S ekkor alapítottad a fejlődő gazdaságokra szakosodott kutatási tanácsadó cégedet. Nemzetközi elemzőkből álló csapatoddal 35 ország állapotváltozásait követtétek nyomon a 2000-es évek elején, s több kormánynak adtatok gazdasági tanácsokat. 2005-ben előre jeleztétek a közelgő globális válságot, ám akkor még senki nem hitt nektek. Most milyen fordulatokra számítasz a világgazdaságban?  

A 2000-es évek eleje bizonyos szempontból más volt, mint a mostani helyzet, ott bizonyos mintázatok nagyon világosan előre vetítették, hogy egy óriási válság közeleg. A bizonytalansági faktor az volt, hogy nem tudtuk előre megmondani, az egyes lehetséges forgatókönyvek esetén hogyan fognak viselkedni az emberek. Végül egyébként éppen ez a bizonytalansági faktor terelt át a gyakorlati közgazdaságtantól az evolúciós viselkedéskutatás irányába.  

Most viszont ellentétes hatások dolgoznak egy időben. Trump a döntéseivel erősen megrázza most a világgazdaságot, ami megnöveli a bizonytalanságot, ez pedig általában válságok kialakulásához vezet a globális gazdaságban. A háttérben viszont ezzel párhuzamosan az emberiség történetének eddigi legnagyobb gyorsulása zajlik a mesterséges intelligencia előretörésével. Ráadásul a földi élet 4,2 milliárd éves hosszú történetében először, ez az intelligencia nem emberi, biológiai alapú, hanem gépi, aminek egyelőre szintén megjósolhatatlan hatása van a jövőre nézve. Szóval, szerintem most senki sem tudná biztosan megmondani, hogy mi jön.  

Hogyan vezetett az utad az alkalmazott közgazdaságtantól az evolúciós viselkedéskutatáshoz?  

A Csányi Vilmossal való szoros kapcsolatom miatt mindig is a viselkedéskutatás volt a fő érdeklődési terültem, csak a pályám elején inkább az egyes országok gazdaságainak fejlődésére koncentráltam. 2008 körül néhány hónapot Új Guineában dolgoztam a Világbank egyik projektjén, ahol közgazdászként olyan problémákon kellett gondolkoznom, mint hogy hogyan akadályozzuk meg az ország ökológiai és kulturális rendszerének összeomlását. Ez óriási tapasztalás volt számomra, s mintha egy kulccsal átfordították volna bennem az antropológus énemet. Akkor már Oxfordban éltünk a családommal, s elkezdtem bejárni órákat hallgatni az antropológia tanszékre.  

Az oxfordi Trinity College-ban továbbra is közgazdaságtant tanítasz a diákoknak.  Közgazdásznak vagy viselkedéskutatónak tartod inkább magadat?  

Európa egyik legerősebb egyeteméről van szó, ahová nagyon nehéz bekerülni és tényleg csak a legjobbaknak sikerül. Első napjukon ott ülnek ezek a csillogó szemű diákok − a jövő közgazdász reménységei – és várják, hogy valaki megmondja nekik az igazságot. Ehelyett engem kapnak, aki az első órán rögtön egy terrorista akciót tervez ellenük. Általában megkérem őket, hogy írjanak jövő hétre egy 1500 szavas esszét arról, hogy mi történne a gazdasággal, ha a Burning Man–fesztiválok ajándékozási kultúráját az egész világra kiterjesztenénk? Én ilyen szempontból gátlástalan vagyok. Úgy szeretek tanítani, hogy először szétrobbantom az örök igazságnak vélt közgazdaságtani alapokat, aztán együtt szépen újraépítjük az egészet. Ha megkérdezed a volt diákjaimat rólam, van aki közgazdászként, más inkább matematikusként vagy antropológusként fog rám emlékezni. Én magam sem húzok éles határokat, sokkal inkább problémák mentén kutatok, sem mint tudományterületek szerint.  

Miért éppen a patriarchátus témája foglalkoztatott annyira, hogy könyvet írj belőle? 

Kivétel nélkül minden kultúrában vannak kizárólag nőkre vonatkozó szabályok, amik különböznek a férfiakra vonatkozó szabályoktól. Ezek a szabályok kultúránként és történelmi időszakonként, térben és időben folyamatosan változnak és nagyon jól definiálható, hogy melyik kultúrában miért éppen az érvényben lévő szabályok irányítják a családok és a társadalmak működését. Számomra ez egy olyan izgalmas tudományos kérdés volt, amely alaposabb megvizsgálásért sikított.  

Az interjút készítette: Szandtner Veronika 

Fotó: Brain Bar