A nagy kertvárosi álom és ami mögötte van

A 90-es években vált hirtelen látványossá a folyamat: a városi szétterülés újabb, rohamos és a korábbinál minőségileg más fázisba lépett, rengeteg család költözött a fővárosból Budapest környéki kisebb településekre, és ez a jelenség azóta is megállíthatatlan. De mi is ennek az oka, hogy korábban olyan apró falvakban – amilyen például Telki is volt régebben – 1990 és 2004 között a lakásállomány 65 százalékát újonnan építették? 

Miért költözött ki ennyi ember a fővárost körülvevő településekre, mi a fő oka a városkörnyéki benépesülésnek Budapesten? Az anyagiak? 

Tény, hogy a Budapestet minden irányból körülvevő kis falvakban sokkal nagyobb lakást, házat lehet vásárolni ugyanannyi pénzből, mint a fővárosban. Tiszta a levegő, a gyerekek a kertben játszhatnak, nincsenek parkolási gondok, jobb a közbiztonság, és az emberek közti kapcsolatok is hamarabb kialakulnak, mint a nagyvárosban. Én azonban mégis úgy gondolom, nem a család anyagi helyzete a legfontosabb szempont, az ún. kertvárosi álom valósulhat meg sokak számára.  

Világjelenség ez, csak éppen az USA-ban és Nyugat-Európában sokkal hamarabb megindult a szuburbanizáció: Amerikában a 20-as években, Nyugat-Európában az 50-es években kezdődött meg ez a folyamat. A nagy kertvárosi álomba nemcsak a szép, nyugodt, tiszta környezet, hanem a magántulajdon biztonsága is beletartozik.  

„Jobban tudom kontrollálni az életem, ha a magam ura vagyok” – ezt gondolják az emberek. Hiszen még a nálunk jobban működő lakásrendszerekben is a bérlés mindig bizonytalan, a bérbeadó életének változása felmondáshoz és gyors lakáskereséshez vezet, amit senki nem szeretne.  Ezenkívül Közép-Kelet-Európában a történelmünk miatt, a sok rossz történelmi tapasztalat miatt létélmény, hogy a magántulajdon biztonságosabb. 

Kik azok, akik kiköltöznek az agglomerációba? 

Elsősorban a középrétegek. Hiszen a felső osztály megengedheti magának, hogy mondjuk belvárosi szép környezetben, az Andrássy úton vegyen magának egy 200 négyzetméteres lakást, esetleg valahol ezen túl egy villát nyárra. Az alacsony státuszú réteg inkább Budapest déli, illetve keleti külső kerületeiben vesz házat, lakást – ez a múltban is így volt, például a vidékről felköltözők belekényszerültek a külvárosi lakóhelyekbe, másra nem volt elég a jövedelmük. És persze a már említett kertvárosi álomba – nem mindig bevallottan – hozzátartozik a saját ház és kert presztízse is. 

Annyira rossz Budapest vagy éppen más nagyváros lakóhelyként? 

Nyugat-Európa belvárosai is és Budapest is erősen leromlott a huszadik század második felére. Párizsban éppen az volt a jelszó – ahogyan sok más nagyvárosban is –, hogy menjünk kifelé! A zsúfoltság, a rossz állapotban lévő épületek, az egészségtelen levegő, a szinte lehetetlennek tűnő parkolás, a közbiztonság romlása – ezek a világon mindenütt az agglomerációba üldözték, „űzik” az embereket.  

Kedvenc példám erről a Francia kapcsolat című film, ez az 1971-ben készült, öt Oscar-díjat bezsebelő film számomra épp erről a témáról szól. Egyébként elsősorban Brooklynban forgatták, azt is sugallja a film, hogy a kétes elemek maradnak csak a városban. De hasonlóan szomorú képet fest a jövő várt belvárosairól a Szárnyas fejvadász című, 1982-es film is, szembeállítva a „gyarmatok”, azaz a szuburbia előnyeivel. 

Könyvében azt is írja, hogy valójában Budapesten nagyon kevés olyan lakás van a belvárosban, ami mérete és beosztása miatt a gyerekes családoknak is megfelelő. Egyszerűen nem megfelelő a lakáskínálat. 

Igen, sajnos sok a nagyon leromlott állapotú ház és a kicsi lakás. Egyébként a Budapesten most épülő új társasházak lakásméretei is nagyon kicsik.  

Nálunk a belváros leromlása a rendszerváltás előtt, a bérházak államosításával indult, erre rátett a rendszerváltás kaotikussága. Az önkormányzatok tudták, hogy a lakásállomány jelentős része milyen rossz állapotban van, pénzük azonban nem volt a tömeges felújításra.  

Az 1993-ban érvényes törvény értelmében a lakásokban lakó bérlők rendkívül kedvezményes áron vásárolhatták meg a lakást, amelyben éltek, akár hosszú évekig tartó részletre is. Ennek akkor mindenki örült: az önkormányzat megszabadult a felújítás gondjától, a bérlőkből tulajdonosok váltak, akik nem gondoltak arra, hogy a ház, amelyben élnek, rendkívül rossz állapotban van. Örültek, hogy végre megszabadultak a legendásan rosszhírű IKV-től (Ingatlankezelő Vállalat).  

Kevés olyan régi ház van, ahol minden közmű megfelelően működik és nincs szükség nagy összegű felújításra. Ebből a szempontból a panellakások jobb helyzetben vannak, hiszen volt több panelprogram, sokat felújítottak. Az már más kérdés, hogy a szokványos 54 négyzetméter nem éppen tágas egy kétgyerekes családnak. Innen is kiköltöznek sokan az agglomerációba. 

Mint írja, ezeket a komoly felújításokat a társasházak nem tudják megfizetni, de gyakran a társasházi döntésekkel is nagy gondok vannak. 

Sajnos a 90-es években a lakásokat bérlőkből nem váltak igazi tulajdonosok, hiszen a lehetőség szinte az ölükbe hullott. A társasházak pénztelensége mellett fontos oka a felújítások elmaradásának, hogy szinte minden házban van néhány lakó, aki minden tatarozást, javítást leszavaz, egyébként nem csak anyagi okok miatt.  

Most már rugalmasabb a szabályozás (nincs szükség arra, hogy egy-egy felújítást 100 százalékban megszavazzanak), de az is igaz, hogy a társasházi közgyűléseken általában a lakók nagyon kis hányada jelenik meg, vagyis a legfontosabb döntéseket pár ember hozza meg egy nagylétszámú lakóközösségben, de a következményeket mindenki viseli.  

Sajnos, a közösségi döntéshozatal egyszerűen nem működik a társasházak többségében. Valahogy nincs olyan szereplő, aki igazán motivált lenne: a közös képviselő többnyire arra törekszik, hogy minél kisebb erőforrással oldja meg a problémát.  

A jól rendbentartott ház értéke az ingatlanok árában nem igazán tükröződik. Persze, azért a fővárosban is van pozitív kivétel ebben a dologban is, de így is azt gondolom, a kollektív felelőtlenség azért létezik. Mindezt alátámasztják a számok is, hiszen a belvárosi (például a VI., VII. kerületben) a lakosság száma jelentősen csökkent. 

Az agglomerációkba költözőket ezek szerint az ingázás – hiszen a többség továbbra is Budapesten dolgozik – sem riasztja el. 

Az nyilvánvaló, hogy ez a tényező megnehezíti a kiköltözők dolgát. Az biztos, hogy a kisgyerekes családoknak – még ha sok, az agglomerációban lévő települést tömegközlekedéssel is egészen jól meg lehet közelíteni – szükségük van autóra, hogy a gyerekeket különböző programokra vihessék, illetve hogy maguk járhassanak vele a fővárosba dolgozni.  

Ebben az ügyben is óriási változást hozott a Covid: a járvány után megnőtt a home office lehetősége. Sok olyan munkahely van, ahová elég egy héten egyszer vagy kétszer bejárni. Egyébként sok személyes interjút is készítettem a könyv megírásához, s ebből az is kiderült, gyakran a szülőpár egyik tagja nem tartja meg a kiköltözés után a fővárosi munkahelyét, hanem esetleg éppen az adott településen kezd vállalkozásba, vagy a lakóhelyéhez közel jár dolgozni. 

Mik a tapasztalatai, hogyan tudnak beilleszkedni az új településen a frissen odaköltözöttek? Javulnak-e a szociális kapcsolatok? Sokszor a nagyvárosi házakban a lakók már nem is ismerik egymást, annyi az albérlő vagy éppen airbnb-s bérlő, a szomszédolás szó lassan tartalmát veszti. Ez olykor tragédiákhoz is vezethet. 

A belvárosok mindenütt, nemcsak Budapesten, a turizmus, az Airbnb megjelenésével szinte ideiglenes lakóterületek lesznek. A városmag felszívja a kiadó lakásokkal a turistákat és a fiatal szinglik tömegét, akik az életkörülményeik alakulása mentén 4-5, akár tíz évig is itt bérelnek lakást. Őket egyébként nem zavarja a parkolás problémája, mert biciklin, esetleg rolleren közlekednek, a tömegközlekedés is megfelel a céljaiknak.  

Való igaz, hogy a régi, gyakran százéves házakban a gang jól működő integráló hálózat volt. Az egyedülállók, akik mondjuk lakást bérelnek, dolgoznak, szórakozni járnak, ma nem a lakóhelyükön akarnak integrálódni.  

A kistelepülések, ahová a gyerekes családok kiköltöznek, sok mindent tesznek azért, hogy vonzóbbak legyenek az újonnan megjelent lakóknak. A szociális kapcsolatok ezeken a településeken jól fejlődnek, hiszen az óvoda és az iskola, ahová a gyerekek járnak, összehozza őket, a problémáik hasonlóak, így hamar összekapcsolódnak az emberek. Egyébként a településeknek is jó, ha sok fiatal kiköltözik, új lendületet adnak a fejlődésnek.

A szuburbanizáció folyamata alapvetően megváltoztatja a társadalmat. Érdekes, hogy a folyamat kezdetén két reakció volt megfigyelhető, politikai nézetektől teljesen függetlenül: egyesek pfújolták, és azt állították, ez ellen küzdeni kell, mások meg úgy vélték, ez nagyon új dolog. Szerintem értéksemlegesen kell közelíteni a jelenséghez. Az biztos, hogy ez sok országban létezik: még egy olyan parancsuralmi rendszerben is, mint Kínában, megtalálható ez a jelenség. 

Török Katalin 

Fotó: Kocsis János Balázs