Ugrás a fő tartalomra
Vissza a főoldalra

Az oktatás helyezte a Rendszerváltás óta – Szakmai Est Bartha Attilával 2019.11.12.

A KDSZ Rendszerváltás félévén belül a második meghívott előadó Bartha Attila, a Corvinus egyetem docense, a Közgazdálkodás és Közpolitika Tanszék munkatársa volt, aki a közoktatás alakulásáról beszélt

Leírás *

Az oktatás helyzete a Rendszerváltás óta

A KDSZ Rendszerváltás félévén belül a második meghívott előadó Bartha Attila, a Corvinus egyetem docense, a Közgazdálkodás és Közpolitika Tanszék munkatársa volt, aki a közoktatás alakulásáról beszélt a rendszerváltást megelőző időktől egészen napjainkig bezárólag.
Az előadó egy személyes élménnyel vezette be esemény, ugyanis éppen saját gyermekéknek is nemrég kerestek párjával megfelelő iskolát. Itt felmerült a kérdés: Miért ekkora a kereslet az alternatív iskolák iránt, mi lehet a baj a magyar közoktatással? Fontos szempont az iskola választása során, hogy a gyermek jól érezze magát a közegben, ne legyen számára tortúra az oktatás, ugyanakkor tudást is tudjon elsajátítani, legyenek megfelelő lehetőséget a készségeinek fejlesztésére, tudjon sportolni, megfelelően legyen digitális eszközökkel ellátva az intézmény és egyéb akár egyéni szempontok. Rögtön az elején előjött az a probléma, hogy a közoktatásban túl nagy az osztálylétszám, a 30-40 fős osztályok túl népesek, kb. 20 fős lenne az a maximális létszám, ahol a tanárok megfelelő időt tudnának fordítani a tanulókra. De ez hogyan alakulhatott ki?

Ekkor kezdődött a történelmi áttekintés. Első állomás a rendszerváltás előtti idők voltak. A szocializmus elején (1978-as módosítás előtt) megpróbálták az oktatást is központilag irányítani: központosított oktatáspolitika, állami iskolák, hosszú tankötelezettség, munkásgyermekek pozitív diszkriminációja volt a jellemző. 1978-ban történt egy váltás, ami elfogadóbbá vált az örökölt egyenlőtlenségek felé, és nem törekedett tovább az egyenlősítő közoktatás ideájának megvalósítására. Ahogy Boudon Boirdieu fogalmaz: „Miért morzsolódnak le az alsóbb rétegekből származó tanulók egy olyan rendszerben, amely elvileg mindenki számára biztosítja az előre jutás lehetőségét?”. A válasz abban keresendő, hogy a alsó rétegekből származó tanulók szülei nagy arányban kevésbé tartják fontosnak a gyermekük magas fokú képzettségét, kevesebb az értéke az oktatásnak számukra. Megkezdődött az iskolarendszer decentralizálása, a bevezették a szabad iskolaválasztás lehetőségét, megindultak a piaci feltételek irányába. 1985-ös törvényben pedig (az akkori mércével mérve nagy is) liberálisabb iskolareformokat vezettek be.

Ezen irányvonal hozta el a rendszerváltás utáni első közoktatásról szóló törvényt 1993-ban. A ’90-es évekre kialakult egy rendszer hazánkban, ami a tanszabadságra, a normatív finanszírozásra és egy diverzifikált iskolarendszerre épült. Ennek az eredménye lett a közoktatási javak és szolgáltatások egyenlőtlen elosztása. A ’90-es években az oktatás körüli viták a tanszabadság, a tanterv-szabályozás, az iskolaszerkezet és az oktatás finanszírozásának kérdései körül forogtak (ekkor vezették be pl. a 4+8 éves, 6+6 éves, és a 8+4 éves általános iskola-középiskolai modelleket).
Újabb oktatási törvénymódosításra 2003-ig kellett várni. Az I. Orbán-kormány alatt is liberális elvek uralkodtak az oktatási diskurzusokban, a 2002-es választások után, a szocialisták kormányra jutását követően az esélyegyenlőség, a diszkrimináció ellenes passzusok, integrációs normatívák kerültek előtérbe, és kerültek bele egy gyorsan elfogadott törvény keretein belül, rövid volt a politikai, és közéleti diskurzus is a vitában. Ezen intézkedések között voltak a normatívák 3-szorosára emelése, az „Utolsó padból” program, buktatás megszüntetése alsó tagozaton többek között.

A 2000-es évek második felétől (EU-s csatlakozás is fontos szerepet játszott) érezhető az un. PISA-hatás. A kompetencia mérés eredményei nem festenek rózsás képet, de nem is tragikus a helyzet, az Amerikai Egyesült Államok és Svédországgal vagyunk kb. egy szinten ezen tesztek eredményei alapján, habár az ország romló tendenciát mutat. Negatívum a PISA tesztekkel kapcsolatban, hogy se az idegennyelv-tudást nem méri (Magyarország ebben sem EU éllovas, a 25-64 év közöttiek körében 57,6% semmilyen nyelvet nem beszél, míg az EU-s átlag 35,5% (Eurostat 2016)), sem a digitális irástudást. Az országban ekkor a diákok körében közel 20%-os volt a funkcionális analfabéták aránya.

Az utolsó nagy oktatásreform 2011-ben jött, a törvény a „törvény a nemzeti köznevelésről” címet kapta. Ez a II. Orbán-kormány idején került bevezetésre, és egy központosított irányvonalat szabott meg. Létrehozta a KLIK-et, amelyet felelőssé tett a normatívák elosztásáért és bizonyos pozíciókba való kinevezésért többek között (azóta tudjuk, hogy ezt a rendszert (KLIK) átalakították, nem váltotta be a hozzá fűzött kormányzati reményeket). A törvény céljai között szerepelt a pedagógusi szakma felértékelése (a ’80-as évektől kezdve eléggé leértékelődött, ekkortól az iskolás alkalmazhattak oktatóként végzettség nélkül rendelkező egyéneket is), a tekintély visszaállítása, az iskolák hagyományos nevelő szerepének visszahozása, naprakész munkavállaló kibocsátás a munkaerőpiacra. Intézkedései közé tartozott a tankötelezettségi korhatár leszállítása 16 évre, a szakiskolák és szakközépiskolák átalakítása, közismereti tárgyak háttérbe szorítása, központi tanterv kialakítása többek közt.

Az utolsó nagyobb lélegzetvételű téma a mai magyar közoktatás hiányosságairól, és a rá leselkedő veszélyekről szólt. Egy oktatási rendszer akkor működik jól, ha a tanárok azonosulni tudnak az elveivel. Az elmúlt 2 nagy oktatásreformot a tanárok érdemi megkérdezése nélkül hozták meg. Az is probléma volt, hogy a törvényalkotók ezeket nem konszenzusi alapon fogadták el, hanem politikai alapon átnyomták a parlamenten, az utolsó igazán konszenzusos oktatási törvény az 1993-as volt. Másik komoly probléma a mai Magyarországon, hogy öregszik a „tanárgarnítúra”, pedig ebben az ágazatban a humántőkének kiemelt szerepe van. A mostani állapotok egy új oktatási reformot vetítenek elő, a kérdés csak az, hogy mikor, és mekkora volumenű lesz az.

Az előadás végén Bartha Attila válaszolt a közönség kérdéseire, amelyből párat kiemelnék.

Felmerült az a probléma, hogy a tanulók manapság túlterheltek, és még emellé vezették be a minden napos testnevelés órát, van-e olyan tárgy, aminek csökkenteni kéne a tantervben való mélységét, esetleg egy-az-egyben eltörölni? Bartha Attila szerint ezt két módon lehetne szabályozni: vagy tanszabadsággal, vagy a következő reform előtt hosszas egyeztetésekkel és konszenzussal, ahol el tudnák dönteni, melyek azok a témakörök, amik fajsúlyosak, és melyek, amelyek nem.

Vajon milyen irányt vehet következő nagy reform? Az előadó szerint ez inkább egy parlamenti csatározás lesz, aminek az eredménye egyelőre nem jósolható meg, de nagyon fontos lenne növelni az oktatásra szánt összegeket, és csökkenteni az osztálylétszámot.
Miért nincs egy egységes EU-s álláspont az oktatás körül, kéne egy központi iránymutatás? Az Európai Unió tagállamai számára az oktatás mindig is belügy volt, és komoly eltérések vannak egyes országok nevelési kultúrájában, a történelmi viszonylatokról nem is beszélve (gondoljunk is Közép-Európára és a balti térségre), ezért nem lenne célszerű és központi oktatási iránymutatás.

Egyéb post-szocialista államokban hogyan alakult ’89-’90 után az oktatás helyzete, hogyan állunk velük összehasonlítva? A balti térség elég megosztott, és az észteknél és litvánoknál jó a helyzet, a letteknél kevésbé, de ott a finnekhez való közelség segíthet, nekünk is tőlük kéne átvenni egy-két módszert.

Fehérvári Gergely  









Kapcsolódó bejegyzések

Vágólapra másolva
X
×
GEN.:2024.04.18. - 08:22:00