Ugrás a fő tartalomra
Vissza a főoldalra

„Csapatban kell gondolkodni, a mérkőzésen és a mindennapokban is”

2023-09-04 13:30:00

Bara Eszter, a Corvinus könyvtárának munkatársa már az olaszországi ülőröplabda EB-re készül.
Budapesti Corvinus Egyetem

A magyar nemzeti ülőröplabda-válogatott tagja Bara Eszter, a Corvinus részmunkaidős könyvtárosa. Idén májusban Nottinghamban a Nemzetek Ezüst Ligája sorozatmérkőzésen a női válogatott minden meccset, így a tornát is megnyerte. Sikereiről kérdeztük. 

Hogyan indult a sportkarriered? És miért éppen az ülőröplabda, hiszen 22 paralimpiai sportág van? 

2003-ban volt a balesetem. Először az úszással próbálkoztam, utána asztalitenisszel (pingpong), s kicsit belekóstoltam a kosárlabdázásba is. Aztán 2019 őszén a kosárlabdán találkoztam egy mozgássérült fiúval, aki hívott, hogy menjek ülőröplabdázni, ezt mozgássérültek csinálják. Nagy különbség, hogy a kosárlabdát, asztaliteniszt kerekesszékben ülve játsszák, míg az ülőröplabdánál szék nélkül lent vagyunk a földön, így kell mozogni. Érdekes módon a hálónál az az előny, ha az embernek nincs lába. Én jó hálójátékos vagyok, ehhez egyébként sok erő és jó izomzat kell a karban, a felsőtestben. A mérkőzés végére komolyan el lehet fáradni, a meccs végére 1-2 kilót mindig lead az ember. Itallal, energiaporokkal segítünk ezen. Az még nehezebb – előfordult már ilyen egy törökországi, illetve bosznia-hercegovinai meccsen –, hogy kevesen voltunk játékosok, így nem lehetett kiesni, mert cserelehetőség nem volt. Ebből a szempontból Nottinghamban könnyebb volt, ott lehetett cserélni. 

Mit szeretsz legjobban ebben a sportágban? 

Egyértelmű, hogy a csapatjátékot. Figyelni kell a másik emberre, hogy mire gondol és mit tervez, szóval fejben nagyon ott kell lenni. Csapatban kell gondolkodni, és ez a képesség egyébként a mindennapi életben is sokat segít az embernek. És persze azért is szeretem, mert az ülőröplabda-csapat összetart, van nyitó- meg záróbuli, összejárunk. Barátnőm is van a csapatban. 

Részmunkaidőben dolgozol a Corvinus könyvtárában, illetve a Testnevelési Egyetem könyvtárában. Valójában mi a munkád? 

A metaadatok feldolgozásával foglalkozom mindkét helyen, vagyis a Magyar Tudományos Művek Tárával (MTMT), ez egy nemzeti bibliográfiai adatbázis. Ebben a munkában az MTMT indulása óta benne vagyok. Szívesen csinálom ezt, és az is jó, hogy pénteken home office-ban dolgozom, ilyenkor gyógytornára is eljutok. Az ülőröplabda-edzések minden nap este 8 és fél 10 közt vannak, néha szombat délelőtt is. A bajnoki meccsek pedig vasárnap. 

Ennyi elfoglaltság mellett marad szabad időd pihenésre, hobbira? 

Igen, nagyon szeretek olvasni, moziba és múzeumba járni, minden héten úszom. Az állatokkal is szívesen foglalkozom, van két tengerimalacom és egy teknősbékám. 

Apropó, múzeum. Mennyire egyszerű ma Magyarországon egy mozgássérültnek egy középületbe bejutni? 

Változó. A megújult Szépművészeti Múzeumban például remekül megoldották a dolgot, de sok helyen van probléma. Nemrégen mozgássérült ismerőseim jártak Londonban, ott sokkal egyszerűbb kerekesszékkel közlekedni. Csak egyetlen példát mondok: nálunk most már vannak olyan vonatok, amelyekre emelőszerkezettel fel lehet szállni, de nincs mindig hozzá olyan kalauz, aki ért is ennek a szerkezetnek a működtetéséhez. 

Angliában már a II. világháború után létrehoztak a háború sérültjeinek – Dr. Ludwig Guttman professzor vezetésével – egy rehabilitációs intézetet. Kicsit később már el is kezdődtek a versenyek. A hazai ülőröplabdasport valójában 1970-ben indult, a Halassi Olivér Sportclub megalakulásával. Mi a helyzet a paralimpikonok megbecsülésével, tapasztalataid szerint hogyan tekint a társadalom a mozgássérültekre? 

Annyit hozzátennék, hogy a kezdetek óta sokat változott az ülőröplabda, szabályai ma már nagyon emlékeztetnek a hagyományos röplabdajátékra. Én úgy tapasztalom, hogy az emberek felnéznek a paralimpikonokra is, például Illés Fanni paraúszóbajnok nagyon népszerű, a sportolók is tisztelik őt. Egy volt szocialista országban élünk, a fizikai körülmények még nem olyan jók, a mindennapok nehézségei az épületekbe bejutás, az utazási lehetőségek lassabban változnak, mint más országokban, ahol ezeknek már komoly hagyománya van, de javulnak.  

Ami viszont ennél is fontosabb szerintem, hogy a hozzáállás és a szemlélet nagyon sokat változott. Sok heine-medines (járványos gyermekbénulásban szenvedő – a szerk.) barátom van, a rendszerváltás előtt őket egyszerűen el akarták rejteni őket a társadalom elől. Ma már az a sokkal korszerűbb szemlélet uralkodik, hogy a mozgássérült emberek értékesek, hozzá tudnak tenni képességeikkel, teljesítményükkel a közjóhoz. Szerintem ez nagyon komoly szemléletváltozás.  

Ami még nagyon lényeges szerintem, hogy az embernek át kell kalibrálnia önmagát, egyszerűen meg kell tanulnia segítséget kérni. Régebben sokan azért voltak folyton csak otthon, mert egyszerűen nem mertek, nem tudtak kiktől segítséget kérni. Pedig kell. A balesetem után a családom mellettem állt, de szükségem volt mozgássérült barátaim segítségére is, hiszen a családtagjaimat éppúgy sokkolta a baleset, mint engem, ebben az értelemben a barátok másképp tudtak segíteni.  És ezt el kell tudni fogadni. 

Mi a legnagyobb vágyad jelenleg? 

Az, hogy az október eleji olaszországi EB-n a lehető legjobban szerepeljünk a csapattal. 

 

Szerző: Török Katalin 

Vágólapra másolva
X
×
GEN.:2024.06.16. - 02:56:09