Az „Én és a Másik, egymás tükrében” címet adtad a meghirdetett irodalomterápiás kurzusnak. Hogyan építetted fel a hat foglalkozást a tizenhárom jelentkezővel? 

Előzetesen kiválasztottam olyan rövid, de a foglalkozásokra, az önismeret fejlesztésére alkalmas műveket, amelyeket mindenki elolvasott itt helyben és aztán közösen beszélgettünk róluk. Olyan műveket választottam, amelyekről úgy gondoltam, jók arra, hogy mélyítsék az önismeretet, és közben mások véleményét is megismerhessék a résztvevők az előítéletek és sztereotípiák témájában.  

Például Turi Timea A nők táskái című verse – ami szerint azokban mindig akad fénykép, pár ultrahangfelvétel, gitárhúr és fogselyem – nagyon is alkalmas arra, hogy a hallgatók beszélhessenek saját élményeikről a nemi sztereotípiák kapcsán, vagy akár arról, hogyan jelentkeznek ezek a hatásmechanizmusok a férfiaknál. Hiszen a vers szerint „A férfiaknak nem kell táska, ha bármit el kell tenniük útközben, megkérik a nőt, hogy ugyan, tegye már be az övébe…”.  

De beszélgettünk Heinrich Böll vagy éppen Mécs Anna Fogyás című rövid novellájáról, Kosztolányi Boldog, szomorú daláról. Szerették a hallgatók Pere Calders katalán szerző Jönnek a japánok! című, tényleg vicces novelláját is. 

Naivan azt is gondolhatná az ember, hogy az olvasás csodálatos dolog, vagyis önmagában az, hogy elolvasunk egy jó verset vagy regényt, terápiás hatású. 

Igen, ez valóban így van, ha tehetném, mindenkinek felírnám receptre – akárcsak az irodalomterápiát. Az irodalomterápia azonban csoportos módszer, nem egyéni, 6-10, esetleg 12 ember összeül, elolvasnak egy művet és a csoportvezető kérdései mentén beszélgetnek róla. Emellett pedig mindig helyt kapnak sajátélmény–gyakorlatok, rajzos, drámajátékos vagy akár kreatív írásos feladatok is. A folyamat során a résztvevők meghallgatják egymást, sőt, odafigyelnek a többiek véleményére – hatnak egymásra a megosztások által. Egyszóval közösségként működnek. Nagyon izgalmasak az olvasás utáni első őszinte, szűretlen reflexiók.  

Igyekszem olyan szövegeket választani, amelyek alkalmasak arra, hogy a mai társadalmunkban létező előítéleteket, bizonyos társadalmi csoportok stigmatizálását megjelenítsék. Például ezen a foglalkozássorozaton téma volt az egyik mű, Berg Judit novellája alapján a hajléktalanság is. Sokszor nem is vesszük észre, de gyakran egy hétköznapi helyzetben is előzetes ítéletek, stigmák irányítják a gondolatainkat.  

A megtervezett foglalkozásoknak van egy íve; célom, hogy a középpontban az egyén és a mindenkori másik viszonya álljon. Az identitás vizsgálata, az empátia előmozdítása mindenkinek fontos lehet. A foglalkozások nem olyanok, mintha irodalomóra lenne – annál sokkal kötetlenebb minden alkalom, hiszen az irodalomterápia művészetterápiás módszer. Az irodalmi szövegek elemzése mentén a résztvevők közelebb jutnak önmaguk és a környezetük megismeréséhez. Része ezeknek a foglalkozásoknak a kreatív írás is. 

Képesek erre a résztvevők? 

Itt nem az számít – mint mondjuk egy írószemináriumon, ahol ezt tanítják –, hogy ki milyen színvonalon alkot, ír, ez teljesen érdektelen. A saját élmény megosztása az, amiből aztán kialakul egy beszélgetés. Amikor a résztvevő egy szövegbe sűríti az érzelmeit, az csodálatos; esztétikai elvárás ezzel kapcsolatban soha nincs. 

Élvezték ezt a hallgatók? 

Igen, volt egy része a csoportnak, amelyik minden foglalkozáson megjelent, és a végén jó élményről számolt be. Akadt olyan is, aki lemorzsolódott. Egyébként az irodalomterápiát sok helyen lehet alkalmazni: nemcsak oktatási intézményekben, de többek között könyvtárakban, gyerekotthonokban, egészségügyi intézményekben, hospice ellátásban és börtönben is. A fogvatartottak is fogékonyak erre. Szóval nagyon sok helyzetben, színtéren hasznos és hatékony módszer. 

Tudtommal van magyar irodalomterápiai társaság is. A tagnévsort olvasgatva feltűnt, hogy szinte csak nők a tagok, és úgy tudom, ők sokkal többet olvasnak, mint a férfiak… 

Szerintem ez a nagy össztársadalmi sztereotípiák miatt van így. Úgy látom, ebben a dologban, ugyanúgy, mint az önismerettel való foglalkozásban is, van előrelépés: egyre több férfit érdekel az önismeret, már nem ciki ezzel foglalkozni. Egyébként, ha azt veszem észre a foglalkozások során, hogy a csoport egy alkotásra nem jól rezonál, akkor érdemes változtatni az eredeti terven, másik szöveggel foglalkozni. A csoport igényeihez kell igazítani a dolgokat, menet közben is lehet rugalmasan változtatni. Ezen kívül a helyszín sem közömbös, az a jó, ha privát hangulata van. 

Miért kezdtél irodalomterápiával foglalkozni? 

Magyartanár vagyok a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskolában, és nagyon szeretek tanítani. Szerencsésnek érzem magam, mert a magyar „beszélgetős” tantárgy, már az órákon jobban meg tudom ismerni a gyerekek érzéseit, gondolatait. Egy fizikatanárnak erre a tanórán sokkal kevesebb a lehetősége. De sok év tanítás után úgy éreztem, jó lenne valamit megint tanulni, megújulni, így számomra kézenfekvő volt az irodalomterápia. Beiratkoztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem posztgraduális biblioterápiás képzésére, ahol két évig nagyon színvonalas képzést kaptam, sok élmény ért. Részt vettünk a saját élmény tantárgy keretében számos irodalomterápiás foglalkozáson, hosszú önismereti folyamaton mentem keresztül. A vizsgák és a szakdolgozat megírása hasonlóan zajlottak, mint korábban az ELTE-n, ahol az első diplomáimat szereztem. 

Végül: mit ajánl az olvasóknak saját olvasmányaiból az irodalomterapeuta? 

Nemrég fejeztem be Bartók Imre Damien című könyvét. Zseniális! Pillanatnyilag Krasznahorkai László nemrég megjelent művét, A magyar nemzet biztonsága című regényt olvasom. 

*** 

A kezdeményezés a hallgatói jóllétet és integrációt támogató, közösségformáló könyvtári tevékenységek egyike. 

Török Katalin