„Azért vagyunk ma itt, hogy rendet tegyünk a boldogság körül” — kezdte előadását Szászi Barnabás, aki a családi bölcsességeket, a közösségi média hamis üzeneteit, a freudi pszichológiát és ókori filozófusok gondolatait összevetve arra jutott, hogy meteorológusok módjára nagyon komoly számítási kapacitások felhasználásával is csak bajosan tudjuk megjósolni az egyének boldogságát. Míg a természettudományokban meghatározhatjuk, hogy milyen paraméterek együttállására van szükség egy szupernóva felrobbanásához, addig egy pszichológusnak számos, részben feltérképezetlen tényezőt is számításba kell vennie, ha szeretné a párját egy átlagos hétfői napon jobb kedvre deríteni.  

A gyerekek még őszintén felvállalják a vágyaikat és szükségleteiket. Számítunk rá, hogy reggel nem fog tetszeni nekik a nadrág, melyet este kikészítünk, vagy hogy az óvodába-iskolába jutás során a pillanatnyi szeszélyek fogják uralni az utazás körülményeit — sőt még az is előfordulhat, hogy útközben vissza kell fordulnunk, hogy más módon keljünk át azon a bizonyos zebrán. 

Felnőttként azonban megtanulunk alkalmazkodni a társadalom elvárásaihoz, uralkodunk magunkon, amikor toporzékolhatnánk, és racionalitással palástoljuk torzítások által befolyásolt döntéseinket is. Ezeket a torzításokat, illetve a szokásaink különös együttjárását is vizsgálják az életüket a tudománynak szentelő kutatók: egyesek Nobel-díjat kapnak formabontó gondolataikért és újító elméleteikért, a legtöbbeket azonban az intézmények felől támasztott szorongató elvárások késztetik állandó publikálásra. Utóbbi eredményeként születnek meg az országok jóllétét és a lakosok csókolózási szokásait elemző értekezések is. 

A Harvard kutatói például arra keresték a választ, hogy a nők mitől érezhetik magukat magabiztosabbnak. Elméletüket power posingnak vagy szuperhőspóznak nevezték el, mert állításuk szerint a csípőre tett kéz, a felszegett áll és a szélesre nyitott lábtartás után csökken a kortizolszint, ezzel együtt nő a magabiztosság. A kétségbe vonható eredmény azért lett ennyire közismert, mert egyszerű válasszal szolgált egy nehéz problémára, és az emberek erre vágynak. Kevés befektetett energiával megoldani a lehetetlennek tűnő problémákat, legyen az a globális felmelegedés, a párunk hétfő reggeli hangulata vagy a nők történelmi elnyomásából fakadó kisebbrendűség-érzés.  

Mindezek mellett a kutatókat a boldogság kérdése sem hagyja nyugodni, így egyeseket az elménkben rejlő igazságok felfedezése vezérli. Nincs könnyű dolguk: a legtöbb modern tudományos kutatást “furcsa” embereken végezték, vagyis nyugati jólléti, demokratikus államok tanult polgárain. Pedig ily módon nem lehet az emberiség egészére érvényes eredményekkel szolgálni, hiszen a chicagói, a budapesti és a Mombasa-beli embereket kulturális beágyazottságukból adódóan sem feltétlen ugyanaz teszi boldoggá. 

Napjaink modern embere — legalábbis a “furcsábbik” fajta — a kényelmét nem hajlandó feladni. Ennek következtében az is pillanatnyi boldogsággal tölt el bennünket, ha az információs túlterhelés közepette a kanapéról dolgozhatunk ahelyett, hogy bemennénk az irodába, szem előtt tartva a Szászi által a három „K” elveként hivatkozott szemléletet, azaz „kényelmesen, könnyedén, kapásból”. Pedig a legjobb dolgok bár nehezen indulnak, de éppen emiatt emlékezünk rájuk vissza boldog nosztalgiával, hogy mennyi mindenen keresztülmentünk, és még mindig talpon vagyunk. A megbocsátás pedig egyszerre fájdalommal, ezzel együtt megkönnyebbüléssel is jár. Mégis, még mindig nem ismerjük a boldogság biztos receptjét. 

A cikket Jurinka Miron Martin írta.