Széchenyi 2020
Budapesti Corvinus Egyetem ×
Vissza a főoldalra

Erasmus a karantén idején

Külföldi tapasztalatokról mesél Major Dóra hallgatónk

Nemrég olvashattátok azoknak az erasmusos hallgatóinknak beszámolóit, akik arról meséltek, milyen az élet Eramus alatt, amikor minden a legnagyobb rendben rajlik, most pedig a karantén kezdetén szerzett külföldi tapasztalatokról mesél Major Dóra hallgatónk.

Major Dóra Erasmus

 
Május 17-28. között jelentkezhetsz az Erasmus+ mobilitási programra a pótpályázat keretében, a részleteket kattints ide!

Egy Margaret Island dalszöveggel kezdem a történetem: „Ha nem tudnád, hogy merre tartasz, találd meg a forrást.” Na, hát ez rám teljesen igaz volt, fogalmam sem volt, éppen merre tartok. Mondjuk, most sem tudom pontosan, de már a jó úton haladok. És hangozzék ez bármilyen furcsán, ebben nagy szerepe van a koronavírusnak.

Major Dorci vagyok, harmadéves Kereskedelem és Marketing szakos hallgató a Corvinuson, jelenleg külföldi félévemet töltöm Bilbaoban, Spanyolországban. Na pontosan ez a jól begyakorolt egysoros bemutatkozásom, amit elsőre küldök az oktatóimnak és az Erasmussal/Campus Mundival kapcsolatos kérdéseimmel az illetékesnek, már csak a Neptun-kódom hiányzik belőle!

Gimis korom óta óriási vágyam, hogy külföldön tanuljak, utazzak és minél több embert, kultúrát ismerjek meg. És ez nagyon „Miért menjünk Erasmusra”-prospektus szagú leírás, de tényleg jellemzi az egyetemi életem első két évét. Így csöppentem a nyíregyházi-pesti roppant elfoglalt életemből január közepén a pezsgő Észak-Spanyolországba, Bilbaóba.

Rengeteg barátomtól, akik átélték már az erasmusozást hallottam azt, hogy ez olyan, mintha felgyorsulna és lelassulna egyszerre az idő, 1 hét a külföldi félév alatt annyira intenzív, mint otthon 1-2 hónap – teljesen igazuk volt. Nem győztem kapkodni a fejem annyi impulzus ért, annyi jó emberrel találkoztam és annyi varázslatos helyen jártam, miközben végig azt éreztem, hogy jaj de jó most nekem, túl jó is, mennyire fog majd mindez hiányozni. Igyekeztem megélni a pillanatokat, a kultúrsokk után csak sétálgatni a városban és beszívni magamba örökre az egész élményt. Pálmafák az egyetemen, végtelen nevetések, karneválok, a tengerpart karnyújtásnyira, utcazenélések, fiesta, spanyolok, gyönyörű az élet.

És tudjátok most jön az a rész a horrorfilmekben, amikor a hatalmas, felhőtlen boldogság láttán TUDOD, ÉRZED, hogy valaminek történnie kell, mert ez túlságosan mesébe illő így. Vihar előtti csend.

És történt is.

Koronavírus. Világjárvány. Karantén. Ha apukám, aki hajlamos túlságosan is aggódni értem, ezt mondja nekem januárban (amúgy így visszagondolva: lehet, hogy mondta is), hogy Dorcika, itt világjárvány lesz, és olyan dolgok fognak történni, amit az előző 21 évedben el sem tudtál képzelni, akkor biztosan kinevetem. Sajnos, nem sajnos általában rá kell jönnöm, hogy a szülőknek mindig igaza van.

Tényleg teljesen felfordult a világ.

mitörténik. mindenkisír. hazamentek. köszönésnélkül. bizonytalanság. temészhaza. énnem. őis? énis. én nem. énbiztoshogymaradok. énis. mégishazamentem. énnem. miértnemjösszhaza. miértmészhaza. maradok. hazamegyek. maradok. hazamegyek. nemmegyekhaza. repeat. maradniszeretnék. demennemkell. miérttörténikez. miért. miért. tehetetlenség. csodahely. csodaemberek. utolsóölelés. búcsú. őismegy. őismegy. őismegy. énnem. nemérzemúgy. senkinemmaradt. detemaradsz. deénis. mitörténik. naprólnapra. nemtudokaludni. karanténvan.

Na, így fordult fel fenekestül a kis vattacukor életem: egyszerre gyorsult fel és lassult le az idő. Újból. De most teljesen másként.

Búcsúzkodni senki nem szeret.

Nyilván mi sem. De muszáj volt. Ezen is sokat gondolkodtam már (nyilván így karantén alatt van ideje filozofálgatni az embernek), hogy melyik könnyebb: felkészülni egy búcsúra és várni a végső búcsú pillanatát, vagy egyik pillanatról a másikra elmenni végleg? Nincs jó válasz, egyik sem könnyű. Volt „szerencsénk” megtapasztalni mindkettőt. A közel húszfős baráti társaságunk elég színes: a franciák, amerikaiak és latin-amerikai donhuánok között Ausztrália, Kanada, Jordánia és Magyarország képviselte magát benne. Március elején már igencsak szorult a hurok itt is, de a spanyolok elég higgadtan, kicsit talán könnyelműen kezelték a helyzetet. Amikor otthon már rég bezártak az egyetemek, mi egy napsütés keddi napon Bilbaóban még vígan, de már kicsit aggódva fogyasztottuk a suli ebédlőben a cafe con leche-t és a cukkinis tortilla de patatast.

És pontosan, mint a filmekben

Két nappal később, csütörtök hajnalban az amerikai elnök hazahívó bejelentése után kitört a pánik. De tényleg. Ezen a hajnalon az amerikai erasmusos diákok többségének váratlanul kellett lezárnia itteni életét és hazautaznia. Gyakorlatilag azonnal. És ez indította el igazán a lavinát. Két barátnőm rögtön megvette a repülőjegyet, amikor a szüleik hívták őket, és az első reggeli géppel mentek is haza. Nem tudtuk felfogni. A többiekkel bementünk az egyetemre, csak azért, hogy lássuk egymást.

És kezdődtek az utolsók.

Nagyon ijesztő volt látni, ahogy – mint egy világvége-filmben – mindenki sírt a folyosón. És a büfében. És az udvaron. A tanáraink és a titkárság dolgozói sem tudtak nekünk mit mondani. Mert senki nem tudott semmit. Csak ültünk egész délelőtt a pálmafás aulában, és próbáltuk feldolgozni az eseményeket. Mindenki helyzete nagyon egyedi volt, az egyetlen közös pont talán az, hogy tudtuk: minden és mindenki sérül. És az egész elmondhatatlanul bizonytalan volt.

Budapesti Corvinus Egyetem

  
Aznap hajnal négyig fentmaradtunk

Együtt, még utoljára. Az egyik legkedvesebb amerikai barátomnak ment a taxija a repülőtérre, nálunk hagyta a töltőjét, és én öt perc alvás után rohantam hozzá 4.10-kor… Még szerencse, hogy Bilbaóban minden elérhető távolságra van gyalog.
Eddig nevetve írtam ezeket a sorokat, most kicsit sírok erre visszaemlékezve. Akkor fel sem fogtam, mennyire abszurd az egész. See you soon-nal köszöntünk el. És tudom, hogy még találkozunk.

Egy másik csodálatos barátnőm ausztrál, ami aztán tényleg a világ másik vége. Tíz körmömet lerágva izgultam érte, míg 5 átszállással, 2 törölt járattal, 1 elveszett bőrönddel és csaknem 3 nap alatt nagy nehezen hazaért. Mert igen, amellett, hogy folyamatosan törölték el a járatokat egyik pillanatról a másikra, sokakat nem engedtek fel a gépekre az átszállásnál, mert hogy Spanyolországból mentek haza, ami akkor már az egyik leginkább fertőzött országnak számított. Mint amikor leugranak a süllyedő hajóról.

Ekkor kezdődött a mindennapos este nyolcas közös tapsolás, ami reményt keltett és kelt mind a mai napig. Kiállunk az ablakba, és lelkiismeretesen tapsolunk, hogy lesz még jobb! A kanadai barátnőm utolsó estéjén a nyolcórai taps után retró számokat játszottunk egymásnak ablakba tett hangszórókon a szembeszomszédainkkal, aztán pedig táncoltunk egy nagyot csak mi hárman a szobában. Ez kellett a lelkünknek.

Eddigre már annyira gyakorlott búcsúzkodók voltunk, hogy nem is zokogtunk, csak szorosan megöleltük egymást, és kínunkban nevetve borultunk egymás nyakába. Elsírtuk az összes könnyünket, elsirattuk az eddigi és a meghiúsult közös kalandjainkat, meg a gondtalan külföldi félévünket is.

A francia barátaink is „átmenetileg” hazamentek

Ők vannak hozzánk a legközelebb, és a legvadabb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egyből miután elmennek le is zárják a határokat. Nem is vitték haza az összes cuccukat. Hagytak itt nekünk takarókat, ágyneműt, jógaszőnyeget, turmixgépet, növényeket – sőt, lett egy egész jó tévénk is.
És persze a gitár. Nagyon régóta zenélek, itt külföldön már az első hét után őrülten hiányzott az örömzenélés és az éneklés az életemből. Ezzel az érzéssel nem voltam egyedül, hamar alapítottunk egy nemzetközi bandát, amellyel délutánonként parkokban vagy egymásnál gyűltünk össze zenélgetni, esténként pedig az utcán játszottunk. Összebarátkoztunk a helyi utcazenészekkel is, és közösen csodás dolgokat alakítottunk.

Csakhogy hirtelen az összes közeli barátom hazament, kivéve a jordániai lakótársamat. Jobb híján együtt kezdtünk gitározni tanulni. Húztuk egymást, ki hol jár a leckében, és 2-3 hét után a mai 4-5 akkordos, egyszerű dallamokból álló popdalokat simán el tudtuk játszani. Hatalmas volt a boldogság. YouTube-ról vettünk leckéket, és indítottam egy insta-oldalt, amin motiváló szövegű dalokat dolgozok fel. A zene tényleg segít minden körülmények között.

 
És hát erre szükség is van.

Itt Spanyolországban elég súlyos a helyzet, bár a stagnálás után végre elkezdett lefelé szállni a görbénk, és folyamatosan csökken az új megbetegedések száma, de azért nem merem kijelenteni, hogy túl vagyunk a csúcson, mert én már semmin nem lepődöm meg.
Itt tényleg karantén van.

Csak patikába és boltba mehetünk ki, szigorúan csak a közelbe. Ezt elég komolyan kell venni, a rendőrség folyamatosan ellenőriz. Egyszer bizony engem is megállítottak. Az első két hét majdnem teljes bezártság után úgy éreztem, egyszerűen muszáj kimozdulnom egy sétára, különben bekattanok. Hatalmas rózsaszín szatyrommal, napszemüvegben, csaknem fütyörészve sétálgattam a napsütésben (végül is akár a boltba is tarthattam volna), amikor lelassított mellettem az addig csak városi legendának vélt rendőrautó.

Ha nem magyarázom ki magam azzal, hogy csak kézfertőtlenítőt kerestem a patikákban (ez volt az egyetlen tárgy a táskámban a kulcsomon kívül), akkor 600 euró lett volna a büntetésem. Tehát ez (jogosan) nagyon nem játék.

Kijárási tilalom tekintetében így telt csaknem az egész március és április.

Április 26-án volt a születésnapom, és a spanyol kormánytól is kaptam egy hatalmas ajándékot: május 2-ától hivatalosan is kimehetünk a szabadba sportolni! Végre látjuk a fényt az alagút végén!

Felmerülhet a kérdés, hogy ha eddig ennyire rossz volt a helyzet, miért nem mentem haza? Így van, nekem is megvolt a választásom, hogy menjek vagy maradjak. És most ezalatt nem csak a külföldön maradt Erasmusos hallgatókat értem, hanem azt a rengeteg vidéki diákot, akik a fővárosban, vagy az otthontól relatíve távol tanulnak. Ebben a helyzetben a Budapest–Nyíregyháza távolság is óriási tud lenni, és mindenkinek hasonló helyzettel kellett megküzdenie.

Talán ez volt életem eddigi legnehezebb döntése.

Mert ahogy búcsúzkodni nem szeretek, dönteni sem. Sok kortársamhoz hasonlóan általában én is ösztönből döntök, de most kivételesen átrágtam mindent, és mérlegeltem a lehetőségeimet. Nem szerettem volna hazamenni. Nem szerettem volna ebben a helyzetben többször átszállni a repülővel, és úgy hazaérni, hogy senki nem vár ott és nem ölel meg. Mert nem szabad. Nem szerettem volna így véget vetni ennek az életre szóló kalandnak, és így látni Budapestet. Nem szerettem volna megbánni a hazatérést.

Végül is, ha úgy nézzük, hogy ezt a félévemet útkereséssel és személyiségfejlesztéssel szerettem volna tölteni, akkor tessék, megkaptam. Nyilván nem így képzeltem el, de most ebből kell kihozni a legtöbbet.

Nincs jó döntés.

Nem bántam meg, hogy kint maradtam. Egyszerűen ezt éreztem a legbiztonságosabbnak a szeretteim és magam számára is. Ebben a helyzetben nincs jó vagy rossz döntés.

A legeslegjobb barátnőm éppen Portugáliában van, szintén Erasmuson, ugyanilyen helyzetben, szóval egymás lelki támaszai voltunk és leszünk. Mert igen, ez anélkül, hogy otthonról támogat minket ezerrel a család, a baráti kör, hihetetlenül nehéz lenne.

Többször jött csomagom otthonról, és zokogva bontottam ki a Piros Arannyal, Pick szalámival és májkrémekkel teli dobozt. Dolgok, amik felbecsülhetetlenek. A hazai ízek.

Major Dóra Erasmus 4

  
A karantén elején egyfajta gyászidőszak következett.

Akkor ezt nem mondtuk ki, így több mint egy hónap elteltével realizálom csak. Talán a legrosszabb az inszomnia volt, amivel szerintem jelenleg sokan küszködünk.

Nem csak fizikailag nem vagyunk lefáradva, hanem a lelkünk, az agyunk is pörögne még tovább. Annyi említett esemény, emberi interakció és ezernyi kaland után most a töredékére redukálódott a tevékenységünk. És hiába szeretnél, egyszerűen csak nem tudsz aludni. Valójában nem is emlékszem, mit csináltam szinte reggelig ébren, leginkább csak forgolódtam az ágyamban. Akkor még csak Netflixet sem néztem. Emiatt másnap majdnem teljesen használhatatlan voltam.

Ezt az időszakot végtelen Facetime-ozás és telefonálás is jellemezte. Szinte beleőrültem a honvágyba, de hallottam a kis hangocskát a fejemben (jaj, lehet tényleg meg is őrültem!), hogy ne menjek haza. Amikor végérvényesen megálltak a gépek Barcelonából is, óriási megnyugvást éreztem. Végre van valami biztos pont: az hogy, most már képtelen vagyok hazamenni, és tutifix maradok, ámen.

Ezek után mintha tiszta lappal indultam volna: csilli-villire kitakarítottuk a lakást, átrendeztük a nappalit és egy kis „chill zone”-t alakítottunk ki, amit a barátainktól kapott növények, plédek és szőnyegek segítségével nem volt nehéz. Így legalább kicsit úgy éreztük, még továbbra is velünk vannak.

A gyász után az események feldolgozása jött.

Eredetileg is a mi apartmanunk volt a központ, rengeteg emlék, közös buli és nevetés kötődött ide. Azt is el kellett fogadnom, hogy ez a korszak véget ért, nincs több utazás, utcazenélés, és lesznek emberek, akiket talán már sosem látok viszont.

Ebben ez a kicsi környezetváltozás segített, ráadásul az addigi a falunkon lévő depresszív, fekete, nagy festményszerűséget lecseréltük színes virágos és mediterrán tájképekre, amiket a lakótársam festett. Nagy a lakásunk, szóval két hónap alatt sem mentünk egymás agyára, sőt: igaz nagytesó lett ő nekem.

Bilbaóban mindenki igyekezett betartani a szabályokat. A legtöbben maszkban járnak, és minden boltban kötelező kesztyűt is viselni. A polcok nincsenek kifosztva, picit többet kell sorban állni, de alapvetően gördülékenyen megy a bevásárlás. A szomszédaink ugyanúgy beszélgetnek, csak most az ablakon vagy éppen az erkélyen keresztül, és is előfordul, hogy az egyik szomszéd az ajtón kívül ül a lépcsőházban szigorúan két méter távolságból, és így beszélik meg a napi történéseket. Megmosolyogtató, mennyire kreatívak tudnak lenni az emberek.

Távoktatás

A magyar és a spanyol egyetemen is vannak óráim, mindkét helyen igyekeznek megbirkózni az online oktatással, én pedig annál is inkább próbálok helytállni. Többé-kevésbé sikerült is venni az akadályokat, bár a vizsgaidőszak azért még előttünk áll! „A koronavírusnak hála”, sikerült utólag felvenni még egy tárgyat, már a szakdolgozatom alapjain dolgozgatok, és így szerencsére lehet, hogy nem is fogok csúszni! Emellett a legkedvesebb diákszervezetemben, a Corvinus Művészeti Akadémiában sem állt meg az élet: online kurzusokkal, heti Zoom-os talikkal és a gyűlés helyetti közös számítógépes társasjátékokkal ütjük el az időt az alkotás mellett!

Mindenkinek alkalmazkodnia kellett, és tudatosítani magunkban, hogy ugyan ez egy átmeneti időszak, de az egész világnak szüksége van a változásra. Mert valójában a mi normálisnak vélt életünk nem is annyira normális. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez a karantén csak a kezdeti nehézség, a koronavírusnak rengeteg hatása lesz az egész jövőnkre. És bizony nem térhetünk vissza a „normálisba”. Szükség van a fejlődésre.
Én, aki mindig mindent el akartam tervezni az életemben, és nagy távokban gondolkodtam, most ebben az időszakban napról napra éltem. Mert nem volt mibe kapaszkodni, csak a napi történesékbe, abba, ami pont most történik. Mert csak ez a biztos. És ez segített.

És hála a kütyüknek 0-24-ben tudtam, mi folyik a szeretteimmel és a világban. Félelmetes visszanézni a képernyőidőmet meg a lépésszámlálót… de legalább az egész világ összetart virtuálisan! Sőt a neten keresztül – mivel most van időm – még az anyukámat is elkezdtem angolul tanítani, nagyon szorgalmas kis tanítvány!

A lelki egészséghez nagyon fontos a hála.

Minden nap feljegyeztem egy vagy több jó dolgot, ami aznap történt velem, és amiért hálás lehetek. Vannak dolgok, amik ezelőtt természetesek voltak, de most nagyon felértékelődtek. Ilyen például minden nap levinni a szememet. Majd felszaladni az ötödik emeletre. Esküszöm, ettől érzem igazán, hogy élek!

Igyekszem a dolgokat pozitívan szemlélni, kicsi célokat tűztem ki magam elé minden napra, és érzem, ahogy fejlődök. Jobban rendben vagyok magammal. És türelmesebb lettem, ami óriási szó. A saját anyukám is azt hitte, (aki egyébként teljesen tiszteletben tartotta a döntésem, hiába nagyon hiányzom neki), hogy egy ilyen zsúfolt életstílus után sokkal nehezebben fogom viselni a bezártságot, de nem így történt.
Ahogyan kezdtem, úgy fejezem be: a Margaret Island soraival.

Valahol ez így volt jó, valahol ez így volt szép, és a napsütötte parton állok egymagam. Boldogan.

Vágólapra másolva
GEN.:2021.09.27. - 22:42:07